Valahogy mindig is azt gondoltam, hogy írni  bizonyos kor felett, telve tapasztalattal és bölcs gondolatokkal lehet csak……..hát kérem, ezért vártam én idáig.  De most aztán – ötven+ -al a zsebemben – bátran belefogok, mert már tényleg nem érdekel, hogyan ítél meg a külvilág, ha mondjuk fésületlenül, smink nélkül, lapos cipőben, és tiritarka ruhában indulok krumpliért a piacra. Jó érzés ez, nagyon. És legközelebb innen folytatom. De még szoktatom magam a gondolathoz, hogy írok. Végre!

Ha mondjuk csak hetente lesz kedvem hozzá, az nem annyira jó. Mármint az íráshoz. Voltak az eltellt időben írhatnék érzéseim, de valahogy mindig elhessegettem őket. Nem érek rá, most nem alkalmas, kezdődik a kedvenc helyszínelős filmem, vacsi, és hasonló kifogásokkal kerültem az írást.

Nem tudom elég magabiztosan kezelni ezt az egész blog dolgot, meg kellene tanulnom pl. Ha nem teszem közzé, akkor ugyebár semmi értelme. Mert ha csak magamnak írok, akkor azt megtehetném “wörd”-ben is. De az meg nem blog….áhhh.

Egy kedves barátném unszolására elmentünk tangózni. Pontosabban tangót tanulni. Egy szép nagy, vadonatúj táncteremben ültünk a széken és csak pislogtunk. Nem volt partnerünk. A többieknek volt. Igaz, mi ketten 100 évnél is öregebbek vagyunk, a többieket meg símán örökbe fogadhattuk volna,- de van már gyerekünk, így maradt a tangózás. Néha azért sikerült a tanárnénivel, vagy a tanárbácsival kicsit gyakorolni, de leginkább egymást nyúztuk. Azt hiszem minden igyekezetünk ellenére imitálni sem sikerült a férfiszerepet. Tehát maradt a kissé keserédes utóíz és még néhány morzsa lelkesedés……